Amint fent, úgy lenn...

Az Univerzumban rend van. A saját mikrokozmoszunk, amit megteremtünk a gondolataink, érzéseink, tetteink által, a makrokozmoszban letérképeződik és visszatér hozzánk. Az, hogy hogyan reagálunk bizonyos dolgokra, nagyban függ az adott tudatállapottól. Egy családállítás folyamán betekintést nyerünk, hol vannak elakadások. Lélekszintű állításnál valójában nincs szerepe az egónak. Minden személynek van egy családi rendszere, ahova tartozik. Ebben a rendszerben van lehetőség megélni az egységérzést, azt a mély és tiszta szeretetet, melyet az ego befogadása miatt sokszor a mindennapi életben képtelenek vagyunk.

Rendszerek, melyekhez tartozunk

Származási és jelenlegi rendszer van.

Származási: - ide születünk

- Klán határozza meg a sorsunkat

Jelenlegi rendszer: - mi magunk alakítjuk ki a családtagokkal, barátokkal, idegenekkel való kapcsolattal. Ez adja a gyerekünknek a származási rendszerét. A jelenlegi rendszerben dolgozunk, tisztítjuk.

Klánhoz tartozik: szinte mindenki, akivel a család tagjai valaha kapcsolatban álltak

- gyerekek, testvérek, féltestvérek, meg nem született testvérek,

- szülők, szülők testvérei, féltestvérei, meg nem született testvérei,

- nagyszülők, testvéreik, féltestvérei, meg nem született testvérek

- ősszülők, testvérek, féltestvérek, meg nem született testvérek

- akiknek rendkívül nehéz sorsuk volt, lehet tettes vagy áldozat

- akiknek a halála vagy boldogtalansága helyet csinált az újnak

- szülők első szerelme, kapcsolata

- minden olyan ember, akikhez nekem vagy a családomnak köze volt

Lánygyermekek a családi karmának a női oldalát, fiúk a férfi oldalát oldják meg. A nehéz sorsok öröklődnek, ebbe nincs beleszólásunk. Hiába tagadnak ki valakit a családból, az ő sorsa is befolyással van a rendszerre.

Egyensúly

Egy családban, ha egyensúly van, az látszik azon, hogy a segítők hol helyezkednek el a térben. Akkor van rend, áramlik az energia, ha az apa mellett balról, a szíve felől áll az anya. A gyerekek, ha többen vannak, velük szemben állnak, először az idősebb, majd időrendi leszületési sorrendben jönnek a testvérek, ha többen vannak.

Addig "dolgozunk" a térben, - oldó mondatok segítségével, vagy újabb szereplők beállításával - amíg a rend helyreáll. A szív megnyílik, és mindenki jól érzi magát

A Szabadság törvénye kimondja, hogy minden embernek joga van azt tenni, amit akar, azon határok között, hogy ez egyforma joga mindenkinek.

Az élet szabadság! Az élet szabadság és törvény egyszerre. Szabadság nélkül nincs a törvénynek megfelelő élet és törvény nélkül nincs szabadság.

A fejlődés az út a tudatlanságból a mindentudáshoz, a kényszeredettségből és tehetetlenségből a mindenhatósághoz, az elkülönültségből az egységhez az összes élettel, a szenvedésből a boldogsághoz, örömhöz és üdvösséghez.

Az ember a szabadsága növeléséért dolgozik a törvények betartásával. Nem szükséges a tudatában lenni a törvényeknek, amikor betartja őket. Azonban amikor felfedezi őket, akkor nagyobb energiával és céltudatossággal lesz képes dolgozni a saját és más lények felszabadításán, evolúcióján valami magasabbért. Az élettörvények felfedezéséhez az embernek először meg kell tanulnia alkalmazni őket.

Az ember a szabadság és törvény egyensúlyozása során fejlődik. Ez az, amit felelősségnek neveznek. Amikor érvényesítjük a felelősségérzetünket mások iránt, megoltalmazzuk a szabadságukat és jogukat, akkor következményként a felelősség vagy aratás törvényének megfelelően a saját szabadságunk fog növekedni. És megfordítva, amikor csorbítjuk mások jogát, azzal ugyanolyan mértékben veszítjük el saját szabadságunkat. Ez történhet ebben az életben vagy később. A törvény várhat. De a vetést valamikor learatják!

Minél jobban ismerjük az élettörvényeket, annál jobban élhetjük az életünket. Akkor elkerüljük mások jogának megsértését és így nagyobb szabadságunk van azáltal, hogy megkíméljük magunkat a szabadságnak olyan korlátozásaitól, amelyeket az aratás szab meg.

"A szabad akaratnak" az a problémája, hogy rosszul van megszövegezve. A probléma magja a különféle cselekedetek közötti szabad választásunkra vonatkozik. És ez a szabadság a maga módján attól a saját hatalmunktól függ, amellyel szabadon választjuk indítékainkat. Mert nem választunk a cselekedetek között, hanem ezeket a bennünk levő legerősebb indíték határozza meg. Ezért a kérdés az: Képesek vagyunk-e elérni a szabadságnak olyan fokát, hogy képesek vagyunk tudatosan erősíteni valamilyen indítékot és legerősebbé tenni azt? Ez a probléma tehát a tudatosság szabadságához tartozik. Szabad az az ember, aki képes mindig saját maga dönteni arról, mely gondolatokat fogja gondolni és mely érzéseket fogja dédelgetni. Kényszeredett az az ember, aki nem képes irányítani a mentális és emocionális életét, akiben a nem kívánt, zavaró és romboló gondolatok és emóciók úgy járnak-kelnek, ahogy nekik tetszik.

A tudatosságnak ezt a szabadságát valamennyi élettörvény megszabja, különösen a fejlődés, az én, az aratás és az aktiválás törvénye. A kényszeredett tudatosság, a tehetetlenség, a megosztás és képtelenség a hiányosan fejlett tudatosság és/vagy rossz aratás következménye. A tudatosság szabaddá, koncentrálttá és önirányítottá válik módszeres aktiválással. Senki más, csak az ember saját maga és saját egyéni módján képes ezt megtenni.

Az Egység törvénye kimondja, hogy minden élet egységet képez, és hogy magasabb fejlettség csak úgy lehetséges, ha az ember meghaladja önzését, megtanul együttműködni és szolgálni.

A bolygót körülölelő intelligenciák, akik őrködnek az emberiség felett, azt mondják, hogy az összes élettörvény között az Egység törvénye a legjelentősebb és a legnyilvánvalóbb. Az egység vagy szeretet az egyetlen lényeges dolog. De az ember azt gondolja, hogy minden más fontosabb. Az Egység törvénye az a törvény, amelyik egyedülállóan a legfontosabb az emberek fejlődése, harmóniája és boldogsága számára. Az Egység törvénye a szeretet, a szolgálat és a testvériség törvénye.

Az egység döntő jelentősége megjelenik mind a hét élettörvényben. Mivel ezek egyetemesek, és az egység felé irányulnak. Ezek inkább vonatkoznak a kollektívára, mint az egyénre. A Szabadság törvényében rejlik minden, ami hozzásegít másokat a megszabaduláshoz, az Egység törvényében minden, ami hozzásegít másokat, hogy érezzék a rokonszenvet és hűséget, a Fejlődés törvényében minden, ami segít másokat fejlődni, az Én törvényében minden, ami segít másokat, hogy megvalósítsák magukat, az Aktiválás törvényében minden, ami segít másokat, hogy önállóan gondolkodjanak és cselekedjenek.

Ha valami nem hasznos mindennek, akkor az élettörvények szempontjából ez egy tévedés. Egészében véve a rossz és jó egybeesik azzal, ami elválasztja és egyesíti az embereket. A legnagyobb hozzájárulás, amit egy ember képes tenni, hogy összegyűjt és egyesít, a legnagyobb ártalom, hogy megoszt és elválaszt. Természetesen létezik egy hibás egység, ami a csoportegoizmuson alapul és mások ellen irányul. Mégis az elv érvényes, mint olyan.

Az egységre irányuló akaratával az ember megtanulja mellőzni, ami eltérő, és figyelembe venni, ami hasonló az emberek között. Megtanul örülni az eltéréseknek, megérteni azt, hogy ezek jogos kifejeződései az egyedi sajátosságnak, felismeri, hogy ezek gazdagítják a teljességet, amíg mind egyetlen lényegben egyesülnek: a közös törekvés előre és felfelé.

Az egységre irányuló akarat legfőképpen a mások iránt érzett személyes felelősségben jelenik meg. Minél jobban belenövünk az egységbe, a személyes felelősségünk köre is annál jobban kiterjed, nem csak a közeli hozzátartozókat és barátokat foglalja magába, hanem a feladatainkat, a nemzetünket, az emberiséget és minden életet is. Az élettörvények ismerete megcáfolja a hibás szóbeszédeket az egyén jelentéktelenségéről és tehetetlenségéről. Mindenki képes hozzájárulni. Amikor hozzájárulunk, nem mi döntjük el vajon a mi hozzájárulásunk "hasznos-e valakinek". Aki valóban megértette mit jelent a felelősség, az megtesz mindent, amire képes tekintet nélkül a hozzájárulásának méretére, mivel felismeri azt, hogy ilyen vizsgálódással csak a saját nagyságának vagy jelentőségének az értékelésére törekedne. Egy ember valódi nagysága annak megértésében rejtőzik, hogy megosztott a felelősség mindenért, ami történik. A felelősség hiánya az élet értelme és célja nem ismerésének a bizonyítéka.

Szolgálat

Az életet szolgáló magatartás az egységre irányuló akaratból ered. A szolgálat egy művészet, a legnagyobb és a legnehezebb művészet. Elméletben minden könnyű. A gyakorlati élete, az önmegvalósítása, ahogy a jó döntéseket hozza és helyesen cselekszik, ez az, ami fejleszti az ember nagyságát és tehetségét. Először tisztában kell lenned a saját indítékaiddal. A legtöbb indíték önző, függ a szeretem - nem szeretem dolgaidtól és a vágyadtól a megelégedés, az emocionális és mentális ingerlés iránt. Amikor csak megjelenik az "én", minden eltorzul. "Én segíteni fogok. Én szolgálni fogok. Én a jót akarom érezni." De ha a gondolataink ennyire a saját énünk körül forognak, akkor mi marad annak az embertársunknak, akinek segíteni készülünk a feladatra, amit a mi kötelességünk elvégezni? Ez az önérzet akadályozza a szolgálatot, elkülönül az egységtől. Az egységben nincs "én", csak "mi". Ez egy személytelen hozzáállás, amit olyan nehéz elérnie az embernek.

Hogy milyen nehéz szolgálni, az megmutatkozik abban, hogy a szolgálattal több rosszat vagy képes tenni, mint jót. Nem a rosszat fogod szolgálni, de a meggondolatlan szolgálattal pontosan az, amit te teszel. Azért van ez így, mert a hatékony szolgálat feltételezi az ember sokoldalú, harmonikus fejlettségét. Szükséges az emocionalitás nemesítése, a kultúra stádiuma hozzá egy feltétel. Azonban, szemben a sok misztikus hitével, ez nem elegendő. A mentalitásnak is aktiválva kell lennie, hogy az ember az ítélőképességben és a józan észben gyarapodjon. Máskülönben a nemes elmének az a kockázata, hogy ostoba lesz, így a rosszat szolgálja.

Van néhány Krisztusnak tulajdonított mondás, amit sohasem mondott: "Adj mindenkinek, aki kér tőled" és "Ne álljatok ellent a rossznak". Ezek a hibás szolgálat példái. Ez egyenértékű lenne a rossz kielégítésével és így a hatalma növelésével. Az élettörvényeknek megfelelően kötelességünk ellenállni a rossznak, például ha a hazánkat megtámadták és a népünk szabadságát fenyegetik. Máskülönben magunk adjuk fel saját magunkat a rossznak.

Az Én vagy Önmegvalósítás törvénye kimondja, hogy minden embernek a saját módján kell fejlődnie.

Az önmegvalósítás annak megvalósítása, ami potenciálisan vagy. Minden élet lényege isteni. Ez úgy értendő, hogy minden Monád (Szellemi Esszencia) valamikor megvalósítja a benne rejlő potenciális istenséget. (Tehát egyszer mindannyian isteniekké válunk.)

Az emberi fejlődés előtt a Monádok tudata automatikusan fejlődik az elkerülhetetlen élettapasztalatokon keresztül. Az emberi birodalomban azonban felébred az öntudat, és ezáltal megkezdi működését az én törvénye.

Emberként tehát muszáj, hogy saját magunk kezdjünk a vándorolni a hosszú úton, saját munkánkkal szerezzük meg azokat a tapasztalatokat, azt a tudást, azokat a tulajdonságokat és képességeket, amelyek felemelnek minket az egyre magasabb emberfölötti birodalmakba és végül, a legmagasabb isteni birodalomba, kozmikusan mindentudóvá és mindenhatóvá téve minket. Az önmegvalósítás törvénye irányít minden öntudatos életet.

Az Én törvénye kimondja, hogy az egyén fejlődése az egyén saját feladata, hogy senki más, mint saját maga képes fejleszteni magát. Ez azért van így, mert ami fejlődik az a sajátosság, ami örök érvényűen egyedi minden egyénben.

Az én törvénye egyértelművé teszi, hogy saját magától az embertől függ az ember tudatosságának a fejlődése, ami akármennyi inkarnációt igénybe vehet. A tudatos önmegvalósítás legnagyobb akadályai a minket tévútra vezető tévhiteink, az emocionális illúzióink és mentális fikcióink. A teljesen hibás életszemléleteinknek és életcéljainknak az a következménye, hogy félreismerjük magunkat és a lehetőségeinket, hogy vakok vagyunk az inkarnációnk célját illetően, hogy számtalanszor tévedünk, hogy engedünk a reményvesztettségnek és a kétségbeesésnek.

Az önmegvalósítás megköveteli a tudást, a bizalmat az életben, a bizalmat az énben, a bizalmat a törvényben, az önhatározottságot és az akaratot. Az ember csak akkor válhat önhatározottá, amikor elér egy magasabb mentális stádiumot, amikor soha többé nem áldozata az emocionális illúzióknak és a mentális fikcióknak. Az akarat az egy megingathatatlan elszántság arra, hogy alkalmazod azt a tudást, amit megértettél elméletben. Teljes terjedelmében ez csak akkor lehetséges, amikor az ember elérte az eszményiesség stádiumát. Azonban aki eléggé elszánt rá, az alacsonyabb stádiumokban is fejlesztheti az ehhez szükséges valamennyi tulajdonságnak a lényeges elemeit.

Az önmegvalósítás egy hosszú lejáratú munka azután, hogy elkezdtél tudatosan törekedni rá és intelligensen akarod alkalmazni az élettörvényeket.

Aki a célt el akarja érni, az akarja használni az eszközöket; próbálja spontánul és külső hatás nélkül alkalmazni az élettörvény-ismereteit. A behódolás minden más "tekintélynek", mint annak a legmagasabb fénynek a követése, amit látsz, az a szabadság törvényének és az én törvényének a megsértése. Nem másoknak a feladata, hogy kényszerítsék az önmegvalósítást vagy a törekvést a fejlődésre. Ez olyan lehetetlen, mint kényszeríteni valakit, hogy szeressen.

Az önmegvalósítás a saját tapasztalásunkon keresztül történik. Minden fejlődik a tapasztalásokkal és a tapasztalások feldolgozásával. Csak a tapasztalataid feldolgozásával fogsz belátásra és megértésre jutni. Csak elmélkedéssel, analizálással, objektivitásra tett erőfeszítésekkel lehet észrevenned azt az egyetemes tanulságot, ami minden személyes tapasztalásban rejtőzik. Amit mások adnak nekünk tanítások, tanácsok, tapasztalat-megosztások formájában rendszerint túl gyengén hatnak ránk. Csak akkor nem vesznek el hamar, ha már elértük a neki megfelelő megértést és képesek vagyunk sajátunkként használni. Ebben az esetben már tapasztaltuk és feldolgoztuk egy előző életben; így nekünk van lappangó belátásunk és csak újraemlékeznünk kellett.

Bizalom az életben, bizalom az énben, bizalom a törvényben

Az önmegvalósítás feltételezi három tulajdonság hatékonyságát. Ezek a bizalom az életben, a bizalom az énben és a bizalom a törvényben. Ezek nem fejlődhetnek, csak amikor az ember elérte a kultúra stádiumát, felismerte az egység életbevágó jelentőségét és kezdte érteni az élet értelmét.

Különbséget kell tenned az élet értelme és az inkarnációd értelme között. Az ember jelen inkarnációja egy darab egy roppant nagy kirakójátékban, amit nem tud áttekinteni. Nem emlékezik a múltjára és semmit sem tud a jövőjéről. Így nem láthatja az evolúció "vörös fonalát", ami végigvonul a létezésén. Nem fedezi fel annak az egyetlen életnek az értelmét, amit ismer. Ez az inkarnáció kibírhatatlanul nehéznek, fájdalmasnak, érthetetlennek tűnhet számára. 

A bizalom az életben adja az embernek azt a hitet, hogy az élet mindennek a legjobbat szánja még akkor is, amikor sok van, ami ellene szól ennek hitnek. A bizalom az életben egy nem intellektuális bizonyosság arról, hogy pozitív értelme van annak, ami történik. Hogy az élet egy iskola a szükséges tapasztalatok összegyűjtése számára, hogy a játékot sohasem lehet teljesen elveszíteni, hogy a kudarc sohasem végleges, hogy mindig vannak új, kedvező alkalmak, és jön egy új nap, hogy a sikertelenségek és szerencsétlenségek szükségesek ahhoz, hogy megértsük az életet és az embereket, levonjuk a további utazás számára szükséges tanulságokat.

Amikor az ember a hylozoikát jön tanulmányozni, egy olyan intellektuálisan elfogadható életmagyarázatot kap, ami szemlélteti számára, hogy az ő bizalma az életben jól megalapozott. De hogyan birtokolhatja a bizalmat az életben, mielőtt megkapja ezt az ismeretet? A válasz az, hogy az a tapasztalat, ami az én altudatában van, mérhetetlenül nagyobb, mint amit az ember aktualizált az inkarnációjának a testeiben.

Ezekben csak azt ismeri, amit asszimilált a műveltségen és a személyes tapasztaláson keresztül ebben az életben. Nem tudja, hogy ezelőtt számtalanszor élt, hogy ő - a Monád - halhatatlan. Az én azonban tudja ezt. És ez az alapja az ember bizalmának az életben.

A bizalom az énben alapja ugyanaz. Az én ösztönösen tudja, hogy végső soron csak saját maga az, akire támaszkodnia kell, de azt is tudja, hogy saját magában megvan mindennek a potencialitása. Az én előzőleg számtalanszor boldogult látszólag reménytelen helyzetekkel és feladványokkal. A bizalom az énben adja az embernek a képességet és bátorságot, hogy legyen önmaga, egyszerű, álarc nélküli, spontán, merjen gondolkodni, érezni és cselekedni a saját módján. Merje kimutatni a tudatlanságát, ne merjen kételkedni, merje megkérdőjelezni a tekintélyek "bölcsességét", merje óvni a szabadságot és a jogot, merje követni a nemes ösztönzéseket, merjen tévedni. A bizalom az énben független a sikertől vagy sikertelenségtől, azoktól az illúzióktól, amelyek összetörnek, amikor kipróbáljuk. Független az emberi dicsérettől vagy szemrehányástól, vagy az egyén saját hiányzó képességétől. És semmi köze nincs az önteltséghez, tolakodáshoz vagy elbizakodáshoz.

Bizalom a törvényben az a bizalmunk a változhatatlan természettörvényekben és élettörvényekben. Vannak emberek, akik sohasem tanulmányoztak ezoterikát, és akik sosem hallották azt a kifejezést, hogy "élettörvény", mégis rendelkeznek egy spontán bizalommal, ami azt mondja nekik: nincsen olyan hogy "életnek az igazságtalansága" hanem a tökéletes igazságosság kormányozza a világot. Nem aggódnak a saját fejlődésükért vagy másokéért, hanem tudják, hogy minden jól végzett munka a jó szolgálatában eredményt kell hozzon, még akkor is, ha az ilyen eredmény késhet. Ők bíznak a törvényben és nem azt követelik, hogy lássák az eredményeket.

A bizalom a törvényben tartalmazza még a képességet kivárni a megfelelő lehetőséget, a megfelelő kapcsolatot, a megfelelő szintjét a fejlődésnek. Ez szöges ellentéte annak az aggódásnak és sietségnek, ami sok okkultistát késztet belekontárkodni abba, amire még nem lesznek készen sok inkarnáción keresztül, és ami nem rövidítés számukra, hanem csak jókora kerülő. 

Az önmegvalósítás akadályai

Az önmegvalósításnak sok akadálya van. A legfontosabbak közül néhány a következő.

Az elválasztó hajlam a szöges ellentéte az egységre irányuló akaratnak. Ez nyilvánul meg az egoizmusban és egy rosszindulatú hozzáállásban az élet iránt és az életben mindenhez, saját magához is. Ez nem csak a kifejezett gyűlöletet foglalja magában, hanem az agresszivitást, az ingerültséget, az irigységet és a mások feletti uralkodás vágyát is. Mindezek megakadályozzák az egységet, mint ahogy a kiszipolyozás és a vetélkedés teszi. Az elválasztó hajlam természetesen a moralizmust is magába foglalja.

A moralizmus és a megítélő hozzáállás a gyűlölet és az élettudatlanság következménye. A gyűlölet egy személytelen erő, mint a szeretet. Egy embernek, akit eltölt a gyűlölet, muszáj levezetnie azt. Hogy ki lesz az áldozat az kevéssé lényeges.

Az egyszerű létével egy nemesebb ember szolgálja azt, hogy emlékeztet másokat a kicsinyességükre. És így válik ellenszenvessé a moralisták számára, akiket eltölt a sajnálatra méltó gyűlöletük. Mások lebecsülése a rosszindulatú egyén "önmegvalósítása".

A moralisták azt hiszik, hogy képesek felbecsülni egy másik embert és azután joguk van megítélni őt. Egy nagy tévedés. Nincs ember, aki képes felbecsülni egy másik embert. Mit lát egy másik emberben? Az ént a jelenlegi inkarnációjában, legfeljebb. Ez minden. Az egyén megszerzett tulajdonságainak és képességeinek egy töredéke, ami megjelenik. Ráadásul a rossz aratása a jelenlegi inkarnációjában sokkal alacsonyabb szintre kényszeríthette őt annál, amit egyszer már elért.

Az aratás nem utal egy ember helyzetére az evolúcióban. Kemény aratás esedékes lehet még a legmagasabb emberi szinten is, főleg amikor az embernek az utolsó aratását kell learatnia, mielőtt átléphet az ötödik természeti birodalomba.

Sőt a moralista nem sejti, hogy a gyűlölködés indítékaival teljesen képtelen tárgyilagosan felbecsülni még azt is, amit láthat. Csak azt látja, amit látni akar, a negatív jellemvonásokat. Ezzel leveszi az álarcot magáról. A másik emberben csak azt az alacsonyabbat látjuk, amit saját magunk birtoklunk, jelenlevően vagy lappangóan. A magasabb mindig észrevétlen számunkra.

Más akadályai az önmegvalósításnak azok, amelyek gátolják éppen a kutató ösztönt, amelyik annyira fontos a saját belső növekedésünkhöz és megújulásunkhoz. Néhány legnagyobb akadály alább van ecsetelve.

Az intellektuális rabszolgaság abban jelenik meg, hogy nem mered kialakítani a saját véleményed, hanem behódolsz a tekintélynek, sőt még az alapokat sem vizsgálod meg, amin a tekintély állításai nyugszanak.

A dogmák korlátozzák a nézeteket és lehetetlenné teszik az új, nélkülözhetetlen ideák elfogadását. A dogmák irányítanak mindent: politikát, vallást, szakmai életet, tudományt, szociális életet (ahol konvencióknak nevezik ezeket). Definíciószerűen egy dogma olyan valami, amit tilos megkérdőjelezni. A dogmák elveszítik erejüket, amint általánosabb lesz annak megértése, hogy a változás törvénye kormányoz mindent, hogy semmi sem létezhet örökké, hogy szükséges új formáknak készülniük és az öreg formáknak összetörniük ahhoz, hogy a bennük rejlő cél megvalósuljon.

A létért való küzdelemnek és a mindennapi élet trivialitásainak nagy hatalma van, hogy elnyelje az embert, ha ő nem birtokol erős belső ellenerőket, amik lehetővé teszik számára, hogy életben tartsa a kapcsolatát az ideálok világával. Ez nem azt jelenti, hogy futamodjunk meg azoktól a kötelességektől, amiket a közösségi és a társadalmi élet tesz ránk. Hanem minden igyekezetünkkel segítsük magunkat és másokat élni egy magasabb szinten, mint a csupán triviális.

A teljes neve ennek a törvénynek a "vetés és aratás" törvénye. Ez az ok-okozat törvénye, ahogy minden élőlény közötti kapcsolatokban megnyilvánul. Az aratás törvénye az a helyreállítás alapvető törvényének alárendelt törvény. Mivel tudatlanok vagyunk az élettörvényekről, kifogyhatatlanul tévedünk, ami sérti más lények jogait és zavarja a kozmosz harmóniáját. A felelősség egyetemes elve kimondja, hogy mivel mi vagyunk a zavar szerzői, nekünk kell helyreállítanunk a harmóniát. Általában és az alacsonyabb stádiumokban ez történik akkor, amikor ugyanaz a fajta rossz sújt minket, mint amit okoztunk. Azonban ahogy a törvényértésünk felébred, lehetőségek nyílnak arra számunkra, hogy ledolgozzuk a tartozásunk, szolgálaton keresztül tegyük jóvá azt.

Az aratás törvénye abszolúte érvényes az összes világban és minden lény számára a fejlődés minden szintjén.

Az aratás törvénye - a tanárunk az életben

A vallásos emberek könyörögnek istenhez hogy "megszabadítva legyenek a rossztól". De tudják ők, mi a rossz? Ők úgy vélik, hogy a betegség, a szegénység, a szenvedés, a szégyen az. Ez mutatja az élettudatlanságukat. Az összes ilyen csak az okozatai a rossznak. Ezeknek a vallásos embereknek hallgatniuk kellene a pogány Szókratészre, aki azt mondta, hogy rosszat okozni az egy sokkal nagyobb rossz, mint elviselni a rosszat.

Az aratás törvénye nem önmagában tanít minket. A többi törvényhez alkalmazkodva és velük kölcsönhatásban tanít és fejleszt minket az aratás törvénye. A sors törvénye gondoskodik arról, hogy az ember minden fázisban megkapja azt az aratást, ami a legjobban használ a fejlődésének. Minél magasabbra jutott az evolúcióban, kibír annál rosszabb aratásokat. Gyakran ez az oka annak, hogy miért halasztódnak a legkeményebb aratások a legmagasabb stádiumokra. Szintén ez a magyarázata sok fejlett ember szenvedéseinek. Azonban ilyen módon ők gyorsabban törlesztik az adósságukat. Amikor ez hiánytalanul ki van egyenlítve, csak akkor képes az én továbbmenni az ötödik természeti birodalomba.

Rossz vetés

Az élettörvényekkel szembeni minden tévedés az rossz vetés, amelyik rossz aratást eredményez. A rossz vetés elsősorban a gyűlölet és az egoizmus kinyilvánítások. Nem csak a mások jogainak nyilvánvaló megsértései, másoknak okozott látható szenvedések tartoznak ide. Hanem azok is, amikről a tudatlanságunk miatt hisszük azt, hogy senkit sem bántanak. Ide tartozik minden pletyka, minden moralizmus, minden kíváncsiság mások privát élete iránt. Nem csak akkor bántunk a gondolatainkkal és érzéseinkkel, ha azok nyíltan gyűlöletesek és rosszindulatúak, hanem akkor is ha barátságtalan módon tekintünk más emberek hibáira, hiányosságaira, fogyatékosságaira, személyes gondjaira. "Energia követi a gondolatot" egy hylozoikai axióma. Mindenre kihat, amit a tudatosság észlel. És a vele járó energia eléri védtelen célját.

A hatalommal visszaélés egy komoly tévedés a szabadság törvényével és az egység törvényével szemben. Az aratás törvénye hozza rendbe ezt is. A következmény az, hogy tehetetlenül leszel megalázás és törvénytelenség áldozata. És nagyon hosszú időre elveszíted a lehetőségét a hatalom gyakorlásának. A tudás az hatalom is. Visszaélés a tudással a tudás elvesztését eredményezi. Ha ebben az életben megkaptad azt a tudást, ami az élet talányának legfőbb magyarázatát adja úgyhogy kipihenheted a keresésed fáradalmait, akkor kötelességed a tudást terjeszteni mások számára, akik hasonló helyzetben vannak. Különben a tudás elvész számodra a következő életekben. Az nem szükségszerűen jelenti azt, hogy sosem lépsz kapcsolatba a tudással a következő életedben. Ez történhet úgy, hogy az új agyaddal nem fogod fel azt az ismeretet, amit mégis megkapsz és hibátlannak gondolsz. Beszélni és cselekedni a saját jobb tudomásod ellenére, a többség mellé állni, amikor felismered, hogy az hibás, hallgatni, amikor beszélni kell, mindez általános a tömegember korában. Annak a tudása, hogy ez hibás teszi a rossz vetést sokkal rosszabbá.

Az öngyilkosság egy komoly tévedés. Az okozatai jó néhány inkarnációra terjednek, semmilyen problémát nem old meg (amit meg kell oldani), csak bonyolítja azokat.

A lehető legrosszabb vetés szenvedést okozni más lényeknek, bosszút állni, a büntető gondviselés részét játszani. Akik azért tesznek rosszat, hogy jöhessen a jó, azok a rossz vetésből várják jó aratást. A szenvedés, amit másoknak okozunk, visszafordul ránk, tekintet nélkül az indítékainkra.

Jó vetés

A jó vetés súrlódás nélkül alkalmazni az élettörvényeket. Az ember a természet urává válik a természettörvények alkalmazásával. Alkalmazkodva az élettörvényekhez az élet urává fog válni.

Jó vetés az gyakorolni az egységre irányuló akaratot, dolgozni nemes emóciók és tulajdonságok megszerzésén, elsajátítani tudást és megértést, törekedni az önmegvalósításra.

Jó vetés az dolgozni a társadalmi bajok megszüntetésén, fokozni a megértést az emberek között, terjeszteni az élettörvények ismeretét, csökkenteni a szenvedést a világon, oltalmazni a szabadságot és jogot és a gyengébb ember igaz ügyét.

Jó vetés az szeretetben felnevelni a gyerekeket, hősiesen viselni a szenvedésed, közömbösnek lenni az emberek rád irányuló gyűlölete iránt és nem gyűlölni őket ezért, semlegesíteni az illuzionizmust, a hazugságokat és a közösségben való gyűlöletet.

Nagyon jó vetés és a leggyorsabb megszabadulás az egoizmustól és illúzióktól az jót cselekedni csak magáért a jóért, minden személyes előny és hátrány, hála és jó vetés gondolata nélkül és segédkezni a Nagyoknak, akik az evolúcióért dolgoznak, ahelyett hogy ellenszegülünk Nekik, mint ahogy a legtöbb ember teszi.

Jó vetés az módszeresen kiművelni az öröm és boldogság érzékét és alapelvként gondolni jót mindenkiről. Így cselekedve azt erősítjük, ami a legjobb mindenkiben és mindenki számára könnyebbé teszi élni az életet.

A kollektív felelősségünk

Az emberiség nem tudja, hogy mi a felelősség és azt a legkevésbé, hogy a kollektív felelősség mit jelent. Mindannyian közösségeknek vagyunk részei, sokfajta közösségnek: család, baráti körök, kollégák csoportja, nemzet, emberiség. És minden egyes közösségben egyetemlegesen felelősek vagyunk egymásért. Senki sem létezhet öncélúan. Az élettörvények elsődlegesen a közösségeken keresztül működnek, másodlagosan a közösségek egyénein keresztül.

Minden élőlényt, akivel kapcsolatba lépünk, csalhatatlanul befolyásolunk. És az aratás törvénye azonnal működni kezd. Ez része a felelősségünknek. Akiknek nem használtunk, azoknak ártottunk. Így a kapcsolat magával hozza a viszonyt. És ez áll nem csak az emberek közötti kapcsolatainkra, hanem minden kapcsolatunkra valamennyi élőlénnyel, az összes természeti birodalomban: az állatok, amelyeket használunk, az élelmiszer, amit eszünk, a természeti erőforrások, amiket kiaknázunk.

Ezt nemigen fogjuk fel. És az ötödik természeti birodalomból elmondták nekünk, hogy nincs ember, aki képes megérteni az aratás törvényét. De ez nem azt jelenti, hogy nem kell megpróbálnunk megérteni azt.

A legtöbb személyes viszony előre nem látott és átmeneti. Azonban azok, akik nagyon sokat jelentenek számunkra, sokat használnak vagy ártanak nekünk, akkor ezek rendszerint olyan viszonyok, amik folytatódnak előző életekből. Így az emberek életről életre egyre inkább összekapcsolódnak egymással kölcsönös szereteten és megértésen keresztül a különbözőviszonyokban. Ennek a jelenségnek a célja az, hogy ők a jövőben egy együttes feladatot teljesítő csoportot fognak alkotni.

A felelősségünk a közösségért megjelenik a közös vetésben és aratásban és a közös sorsban. Egyetemlegesen vagyunk felelősek az elnyomó társadalmi rendszerekért és embertelen törvényekért, alkalmatlan vezetőkért, demokráciáért és diktatúráért, háborúkért és forradalmakért. Az hogy a felelősség megoszlik, a többségen nem azt jelenti, hogy kisebb a felelősség a minden egyesen. "Egy mindenkiért és mindenki egyért" az egyetemes felelősség törvénye. Mi mind nyertünk mások kárán. Mi mind segítettünk leigázni és elbolondítani az emberiséget.

Mint gondolkodó lénynek választanunk kell két út között, az önmegvalósítás két formája között: a hatalomra irányuló akarat vagy az egységre irányuló akarat. A hatalomra irányuló akarat a megpróbáltatásainak súlyosbodásához vezet, főleg azoknak, akik visszaélnek a hatalommal. Az egységre irányuló akaratnak az a hatása, hogy senki sem követel többet, mint a saját hozzájárulása és mindenki belátja, hogy a közjó szolgálata a legmagasabb feladat az életben. Igazolódni fog, hogy ez az egyedüli járható út mindenki boldogságához és öröméhez, mindannyiunk jólétéhez és senki rossz sorsához.

Három törvény felett jelenlegi fejlődési szintünkön NINCS hatalmunk! Ez a három élettörvény kormányozza az embert, akár akarja, akár nem, s ezek a következők: a Fejlődés törvénye, a Sors törvénye és a Vetés-aratás törvénye.